Az einbecki városi krónika beszámol egy ilyen eseményről. Nagy kár, hogy ebben a krónikában meglepő módon nem szerepelnek pontos évszámok. Így a német szakemberek is csak becslésekre hagyatkozhatnak. Többségük késő középkori eredetűnek tartja az irományt. Ebben a következőket olvashatjuk:
“Einbeck város templomtornyában felbukkan néha egy szürke emberke. A toronyőr jobban jár, ha úgy tesz, mintha észre sem venné, mert akkor az emberke nem bántja, hanem segíti és oltalmazza őt. Egy régebbi őr gúnyolódott a szürke bőrű torz idegenen, másnap holtan találtak rá a torony alatt. Alighanem a kobold dobta le.
Az einbecki újvárosi templomban egyszer éppen a vasárnapi mise alkalmával jelent meg. Feltűnését követően rövidesen nagy tűzvész ütött ki. A kobold ezután a veszedelem után sem távozott a városból. Egyik éjjel beosont egy házba, ahol éppen egy nő feküdt az ágyában, aki hirtelen azt vette észre, hogy nyílik az ajtó.
Felugrott fekvőhelyéről, és gyertyát gyújtott. Látja ám, hogy a kopasz fejű kobold a kezében tartja az ő gyermekét. A bölcsőben a babája helyén pedig egy csúf, ráncos, apró, szürke bőrű teremtmény feküdt. Az asszony óriási sikoltozást csapott, dulakodni kezdett a kobolddal, és sikerült kiragadnia gyermekét a kezéből. A ribillióra felébredt a ház többi tagja. Erre az éjszakai látogató olyan hihetetlen gyorsasággal tűnt el, mint aki láthatatlanná képes válni. A különös kis szürke lényt viszont ott felejtette a bölcsőben. Miután az asszony megnyugodott, szemügyre vette őt. Teljesen úgy nézett ki, mint egy normális csecsemő, de nagyon vézna volt, ráncos és szürke bőrű. Bár nagy, kifejező szemei voltak, az asszony különösnek találta, hogy az idegen gyermek bár szemmel láthatóan élt, sohasem sírt, és a kezével, lábával sem kalimpált úgy, mint a többi kisbaba.
Az asszonyban szánalom ébredt a védtelen apróság iránt, és mivel bőven volt teje, elhatározta, hogy szoptatni fogja. Férje ugyan el akarta pusztítani a különös külsejű gyermeket, de irgalmas szívű felesége ezt nem engedte, megvédte a kicsit.
A törpe csecsemő mégis meghalt nemsokára, mert sehogy sem akart anyatejet szopni.”
Ne feledjék Kedves Olvasóim, hogy amit fentebb olvastak, az nem egy modern beszámoló, hanem a középkor végén lejátszódott valós esemény.
A tudósítás cáfolja azokat a nézeteket is, amelyek a “kis szürkék” abszolút érzelemmentességéről szólnak. Bosszúvágyat mindesetre éreznek a koboldok, ahogy a középkori krónikás nevezi őket.
Igazolja ezt a toronyőr halála, aki gúnyolódott a torz törpén. Sőt, ha a krónikásnak igaza van, és a városi tűzvész tényleg kapcsolatba hozható a földönkívülivel, (esetleg ez is bosszú volt?) akkor még inkább cáfolható az, hogy a “szürkéknek” nincsenek érzelmeik. Az őr halála és a város égése azonban csak egy kis intermezzo volt, mert az ufonauta konkrét feladattal érkezett Einbeckbe. Egyáltalán nem volt véletlen a felbukkanása az újvárosi templomban. Ugyanis keresett valakit. Ha elolvassuk a fenti krónikarészletet, könnyen rájöhetünk, hogy kicsodát. Olyan nőt, aki képes szoptatni egy félig földönkívüli, félig emberi csecsemőt. Amikor beosont az asszony házába, hogy a bölcsőbe csempéssze a kis hibridet (A hibrideket nevezték a középkorban boszorkányfattyúknak), a nő felébredt, és azt látta, hogy egy “kobold” éppen a kezében tartja a gyermekét, a bölcsőben pedig egy ismeretlen szürke törpe fekszik. Amikor a háziak felébredtek, és az ufonauta látta, hogy lebukott, villámgyorsan láthatatlanná vált. (Ezek szerint a “kis szürkék” képesek a teleportációra.) A földönkívüli pedig nem véletlenül felejtette a bölcsőben kis védencét, hanem tudatosan hagyta ott. Felmerülhet Önökben a kérdés, hogy én miből gondolom azt, hogy a kis kobold egy hibrid volt? Nos abból, hogy szürke, ráncos bőrétől eltekintve nem különbözött egy emberi csecsemőtől.
Ugyanakkor alátámasztja ezt az a tény is, hogy soha sem sírt, és egy földi kisbabához képest inaktív volt. Mindez meglepően harmonizál a hibrid csecsemőkről szóló modern leírásokkal.
Elgondolkodtató az is, hogy a kis Idegent miért nem az édesanyja táplálta?
Nos alighanem azért, mert elapadt a teje. Ezért keresni kellett egy szoptatós dajkát. Az ufonauta azért bukkant fel az újvárosi templomban, hogy találjon egy alkalmas jelöltet. Az már más kérdés, hogy a kis védenc végül sajnos meghalt, mert valami miatt nem akart szopni.
Egy másik német monda viszont már valódi gyermekrablást rögzít, amely Moringen városában esett meg.
“Egy házaspár kiment a földjére dolgozni. Ötéves gyermeküket otthon hagyták, aki, amikor szülei elmentek, még az ajtó előtt játszott. Amikor a szülők hazatértek a munkából, gyermeküket sehol sem találták. Az ajtójuk előtt egy szürke kobold ült. Őt azonban hiába faggatták arról, hogy hová tűnt a gyermekük, a törpe néma maradt. Egy idő után feladták a reménytelen küzdelmet, és az asszony sírva kiment a konyhába, hogy sört főzzön. Az férfi elmagyarázta jelekkel a törpének, hogy menjen ki a konyhába, és hozzon tüzet a pipájába. A kobold ki is ment, és meglátta az asszonyt, amint éppen öntötte ki a friss sört egy tojásos tálba.
Erre váratlanul megszólalt a törpe: “Olyan öreg vagyok, mint a türingiai erdő, de még soha nem láttam asszonyt tojásos tálban sört főzni”.
A kobold nem mondott többet, hiába kérdezgették. Pedig a férfi gyakran meg is verte a törpét, hogy szóra bírja. Ám a kobold némán tűrte az ütéseket, és soha többé nem szólalt meg. Végül kitették az ajtó elé. Egy nap aztán eltűnt a kobold, és a boldog szülők ott találták gyermeküket a házuk előtt.
Azonban hiába kérdezgették fiukat, nem emlékezett arra, hogy hol volt.
Csak annyi derengett neki, hogy a koboldok egy sötét helyen tartották őt, és gyakran megverték. Kiderült, hogy mindig akkor bántalmazták, amikor az ember is ütötte a törpét.”
Ebben a történetben több a homályos pont, mint az előzőekben ismertetett einbecki krónikában. Nemcsak arra nem kapunk választ, hogy az ufonauták miért rabolták el a gyereket, de arra sem, hogy miért maradt egyik társuk a helyszínen?
A fenti történet és annak variánsai annyira közismertek az egész német nyelvterületen, hogy az ottani ufológusok külön kategóriába, az úgynevezett “tojásos tál” legendakörbe sorolják azokat.
Természetesen kíváncsi voltam arra is, hogy Magyarországon vannak-e példák a régi krónikákban földönkívüliek által végrehajtott csecsemőrablásokra.
Bár részletes tudósítást erre vonatkozólag nem találtam, néphagyományunkban vannak erre utaló jelek.
Ami meglepett, az az volt, hogy hozzánk nem annyira a “kis szürkék” jártak csecsemőket rabolni, hanem a földönkívüliek egy másik csoportja, az úgynevezett “magas szőkék”. A leírások szerint majdnem teljesen úgy néznek ki, mint az emberek, de jóval magasabbak, szinte áttetszően fehér a bőrük, és aranyszőke a hajuk. Népünk emlékezete szerint szinte mindig nőnemű lények jöttek csecsemőket rabolni, őket nevezték Szépasszonyoknak. (szigorúan egybeírva!) A néphit szerint köpködésük okozza a náthát, szellentésük a gutaütést. Leggonoszabb cselekedetük azonban az, hogy egészséges újszülötteket rabolnak, és a bölcsőben egy torz, vézna és beteges hibridet hagynak. Őt nevezte a népnyelv “váltott gyereknek.”
A “magas szőkék” kedvelt “vadászterülete” lehetett Egerben a Szépasszony-völgy, amely talán az ufonauták egykori itteni tevékenységére utal.
A gyereklopások ellen a magyarok is ugyanazt javallották, mint az európaiak: Aludjon az anya világosban, a gyermeket pedig legkésőbb három nappal a születése után kereszteljék meg
AJÁNLOM AZ OLDALT
