Half-Life: Opposing Force

 - Mi a neve és rangja, katona?! - Üvöltötte az arcomba a kiképzőtiszt.

 - Uram! Shepard Tizedes. Uram!

 - Shepard, hm? Na húzza ki azonnal a hátsóját a kiképzőpályára, és jelentkezzen a feljebbvalójánál! Mire vár még?! Mozgás!

Ezt sem kellett kétszer mondani, már javában lefelé tartottam a lépcsőn, de még mindig hallottam az őrmester utolsó szavait. Odalent kötélmászással és hasonló nyalánkságokkal fűszerezett fárasztó kiképzés várt rám. Itt aztán nem kímélnek minket, de hát végül is katona vagyok a különleges erőknél, vagy mi a szösz? Szinte pillanatok alatt aludtam el a takarodót fújás után.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, de az biztos, hogy reggel még korántsem volt. Mindenkit kiugrasztottak az ágyából, sejtettük, hogy ez most nem gyakorlat. Gépre raktak minket, és hamarosan már úton is voltunk valahová, az arizonai sivatag közepén.

 - Shepard! Téged is látni! Nem tudod, hogy mi a bánat folyik itt? - Ébresztettek fel haverjaim.

 - Hova megyünk? Arról fogalmam sincs. Nekem is csak annyit kötöttek az orromra, hogy a feladatunk kutatás és mentés lesz. Többet én sem tudok.

 - Áh. - Legyintett a szemben ülő srác - Már megint valami pátyolgatás-meló! Tudod…

 - Talán valami gondja van, katona?! - Vágott közbe az eligazító tiszt a beszélgetésünkbe. - Mindent idejében meg fognak tudni, világos?

Már nem is nagyon emlékszem, hogy mikor lettem figyelmes a mellettünk elhúzó két furcsa repülő tárgyra. Csak arra emlékszem kristálytisztán, hogy mindenütt pánik és félelem uralkodott. A mellettünk haladó gépek lángolva hullottak alá, pár pillanat elteltével mi is zuhantunk a föld felé. Ez nem lehet igaz, mi a pokol folyik itt? Kik lőnek ránk?

Welcome to Black Mesa

  Úgy látom, az életmentő próbálkozásaim sikeresek voltak. Sajnos ezt a társának már nem mondhatom el.

A hang egy orvosi ruhában lévő Einstein pofától jött, akinek alakja lassan kezdett körvonalazódni előttem. Körülöttem katonák holttestei hevertek, az emlékeim lassan elkezdtek visszatérni. Megtudtam, hogy a repülőgépünk lezuhant, és csak páran éltük túl a megérkezést a Black Mesa kutatóállomásra. Legalább most már tudom, hogy hol vagyok.

A doki tanácsa nyilvánvalónak tűnt számomra: mielőbb találnom kell valahol valami rádiót, és segítséget kell kérnem. Nem késlekedtem, kitántorogtam a szobából, és elindultam megkeresni a felszerelésem. Nem messze az egyik asztalon megtaláltam a mellényem, amelynek pajzsgenerátora teljesen le volt merülve.

 - Nézze! Ezek a lények a teljes idegrendszert az uralmuk alá hajtják. Birtokba veszik hordozójuk egész testét. Látja? El tudja képzelni, mi lesz a mutáció következő fázisa? - szólított le egy újabb fehér köpenyes alak.

Testek hevertek szanaszét a szobában. Arcukra valami furcsa lény tapadt, bizarrnak tűnt az egész. Mi folyik itt? Mik ezek az izék? Hideg futott végig a hátamon, miközben felcsatoltam mellényem, és csak a menekülésre tudtam gondolni. Kirohantam, és nem sokkal ezután találkoztam az egyik biztonsági őrrel. Tovább engedett, feltéve, hogy küldök erősítést, és nem feledkezek meg róluk. Ahogy kifelé rohantam, belebotlottam a földön heverő csőkulcsba. Jól jöhet még - gondoltam -, úgyis a gépben maradt minden fegyverem. Felkaptam, s óvatosan eloldalaztam egy valószínűleg még áram alatt lévő vezeték mellett. Újabb szobába jutottam, ahol lézerek keresztezték a lépcsőn való előrehaladásomat. Gyorsan széttörtem frissen szerzett szerszámommal az egyik tükröt, és máris pucoltam fel a lépcsőn. Hirtelen valami megmozdult a sötétben. Csakis gyors reflexeimnek köszönhettem az életem. Odébb ugrottam, és már ütöttem is. Újabb, az arcomnak támadó furcsa lények ugrottak elő a sötétből, de szerencsémre egynek sem sikerült megérintenie. Hirtelen friss levegő csapta meg az orrom, sziklás részre értem ki, ahol a jobb oldalon végigugrálva könnyen elértem a szemközti oldalt. Itt újabb idegent találtam, holtan. Hátából kés állt ki, amelyet kihúztam, és elraktam. Innen vastag csöveken kellett leereszkednem gépem roncsaihoz, amelynek nem mertem a közelébe menni. Keresztül-kasul elektromos kisülések pattogtak rajta, nem csoda, hiszen beleszánkózott az elektromos kerítésbe. Valahogy ki kellett kapcsolnom azt. Így hát tovább rohantam jobbra, egyenesen át az alagúton, ahol megtaláltam az áramellátó működtetőjét. Kikapcsoltam a rendszert, és felvettem az őr fegyverét, aki bolond fejjel megmarkolta kerítést. Égett hús szaga terjengett a levegőben. Szerencsétlen fickó… Visszafutottam a géphez, most már könnyedén elsétáltam a kerítés mellett. Itt végre találtam rádiót. Jelentettem a helyzetem, és hamarosan megtudtam, hogy visszavonulást fújtunk. A feladat tehát egyszerű, mindenki azonnal szedje össze megmaradt embereit, és valahogy jusson el a szállítóig. Talán még időben odaérhetek, ha sietek - gondoltam. Leugrottam a balra található létrán, és felvettem az egyik katona holtteste mellett heverő puskát. Mindössze nyolc töltény volt benne, de gondoltam, egyelőre ez is megteszi, ha netán megint idegenekbe botlanék. Profi kiképzésemnek köszönhetően átverekedtem magam pár mumuson, s újabb, nagyobb terembe érkeztem. Hirtelen robbanások sorozata rázta meg a környéket, az egyik vastagabb cső ledőlt, a remegő talaj kibillentett az egyensúlyomból. Feltápászkodtam, de az igazi gond még csak most kezdődött. Óriási hangzavar vett körül, rájöttem, hogy csapdába kerültem. Mérgező sav kezdte elárasztani a szobát, de rövidke kényszervárakozás után egy palló pont elém csapódott, így azon felmászva sikerült túlélnem ezt a halálos helyzetet. Szerencsémre valaki kinyitotta a fenti ajtót, nem haboztam átrohanni rajta. Raktárhelyiségbe jutottam, ahol az imént látott savból jókora mennyiség terült el a földön. Óvatosan átugrottam felette, de ahhoz, hogy a szemközti ajtót kinyissam, már szükségem volt a felettem lengedező teherszállítóra. A közelben lévő kar segítségével odairányítottam a túloldalon elhelyezett dobozok közelébe, felmásztam rá, és könnyedén átugrottam a szemközti ajtóműködtető kapcsolóhoz. Zihálva kapkodtam a levegőt, de nem állhattam meg pihenni: tudtam, hogyha itt maradok, nekem lőttek. Így hát rohantam mindaddig, amíg el nem értem a személyszállító vasútrendszert. Sajnos leomlott kijárat fogadott, de nem aggódtam, és a víz útját követve beugrottam a közelben lévő letört csőbe. Legalább tíz métert zuhantam az áradattal együtt a tározóba, amelyből jobbra kievickélve felkapaszkodtam a közeli létrán. Hirtelen sziréna hangja ütötte meg a fülem, észrevettem, hogy rakodó gép dolgozik alattam. Sajnos a munkagép elakadt pár dobozban, és a biztonsági rendszer miatt én sem tudtam továbbhaladni. Megragadtam a nemrég szerzett kézigránátomat, és segítségével megtisztítottam az utat. Így hamarjában sikerült leereszkednem, és rövid akrobatikus doboz-ugrálgatás után leengedhettem a környéken terjengő mérgező anyagot a lefolyóba. Végre megtaláltam a függővasutat, de beszállni nem tudtam, olyan messze lebegett a talaj szélétől. Odatoltam a közelben álló kocsit, és a tetején lévő palló segítségével beugrottam a szerelvénybe. Az ajtó automatikusan bezárult, elindultam a felszín felé.

“We are pulling out”

A szállító hamarosan megérkezett, velem együtt. Kilépve igen megtermett őrrel találkoztam, aki éppen cukor-automatát fosztogatott. Beszédbe elegyedtünk, és megkértem, csatlakozzon hozzám. Örömmel igent mondott, és vállvetve tovább haladtunk. A lépcsőn felérve a jobb oldali ablakon át két embert pillantottam meg. Semmit sem tehettem, minden olyan gyorsan történt. Haláluk elkerülhetetlen volt. Mocskok! - jegyezte meg társam halkan, szipogva, majd kinyitotta a biztonsági ajtót, amely mögött lőszert vettem magamhoz. Ezután elbúcsúztunk egymástól remélve, hogy még találkozunk. Gyorsan felpattantam a közeli liftre, de már nem tudtam segíteni azon a fent harcoló katonán, akire három idegen vetette rá magát. Fegyverét felkapva végeztem mindegyikkel. A közeli H.E.V. gép tetejéről felkapaszkodtam a szellőzőrácsba, s onnan kúsztam tovább. Itt végre megtaláltam a többieket, de már nem volt túl sok időm hátra. A légi csapás közeledik, mindenkinek gépre kellett szállnia. Siettemben még hallottam, amint az egyik katona valami Freeman nevű fickóról faggatja valamelyik szerencsétlen kutatót. Rohantam, ahogy csak a lábam bírta, de már túl késő volt. Az ajtó az orrom előtt zárult be. Ordítottam, de ettől még nem nyílt ki. Hirtelen furcsa zajra lettem figyelmes a hátam mögül. A fal leomlott, s miután végeztem a felbukkanó szörnyeteggel, arra folytathattam az utam. Szellőzőalagutakon másztam végig, egészen addig, amíg az álmennyezettel együtt vízbe nem csapódtam. Enyhe áramütést éreztem, s tudtam, gyorsan ki kell onnan kászálódnom. Újra felkapaszkodtam, és óvatos léptekkel továbbhaladtam egészen a ventilátor-rendszerekig. Minden lépésemre vigyáznom kellett, az izzadság patakokban folyt rólam. Tűzcsóvák húztak el az orrom előtt, de pár ügyes ugrással sikerült továbbhaladnom célom, a felszín felé.  Újabb forró terem következett, amelyet elhagyva komoly tűzharcba keveredtem pár mutáns lénnyel. Úgy tűnt, zsákutcába jutottam, de a közelben heverő robbanószer feliratú dobozok már világosan mutatták nekem az utat. Az egyik ládát betoltam a mellettem lévő teszt-sínre, s a fenti gomb megnyomásával tűzbe borítottam. A hatalmas detonáció kirobbantotta a talajt - amire számítottam -, így lekúszhattam a tátongó mélységbe. Rengeteg arctámadó ugrott felém, szerencsétlenségükre én voltam a gyorsabb. Innen újabb szellőzőn keresztül bejutottam a kutató állomás irodai részlegeibe. A látvány itt is borzalmas volt, mindenütt romok és holttestek hevertek. A lift már nem működött, de az aknaajtó nyitva volt. Felpillantottam, s tudtam, az lesz a helyes út. Azt gondoltam, hogy a lejjebb lévő szinten majd ki tudom kapcsolni az áramot, hogy felmászhassak a lift leszakadt vezetékén. Így is tettem, de előbb magamhoz vettem pár új fegyvert tudván, mindenre szükségem lehet. Visszamentem a liftakna tetejére, és halált megvető bátorsággal ráugrottam az életet jelentő kötélre. Felmásztam, s egy ügyes ugrással máris a felső emeleten voltam. Zárt ajtó fogadott a folyosó végén, de a közelben talált doboz segítségével be tudtam mászni a szellőzőbe, így meg tudtam kerülni. Újabb akadályba ütköztem: eltorlaszolt folyosó állta utamat. A tetején talán átmászhatok - gondoltam -, de szükségem lesz az előző dobozra. Odatoltam, majd segítségével átküzdöttem magam a bútorokból összetákolt falon. Sem előre, sem jobbra nem tudtam továbbmenni, s a baloldali szellőző ismét magasnak bizonyult: nem értem el. A barikádon a fémládát nem tudtam átemelni, így hát elegánsan kirobbantottam a jobboldali szobát. Most már könnyedén folytathattam utamat, igaz, megint csak patkány módjára, szellőzőkben kuporogva. Ekkor hirtelen társaim hangjai ütötték meg a fülemet, amelyeket követve, majd egy kötélen felkapaszkodva újabb szobába jutottam. Az itt talált rádión figyelmeztettek, álljak odébb, átrobbantják a falat. Miután az örömteli találkozás megtörtént, már hárman folytattuk utunkat. A szobában lévő liftajtó nem működött, de ez társamnak nem jelentett gondot. Az ajtót lángvágóval kivágta, beszálltunk, és a liftben folytattuk utunkat.

Friendly Fire

Amint a liftajtó kitárult, mindenhonnan szörnyek ugrottak a nyakunkba. Fegyverropogás, ijesztő hörgések, aztán csend lett. Felrohantunk a lépcsőn, egyenesen a kijárat tábla irányába. Jobb oldalamon vetítőszobát pillantottam meg, berontottunk, és végeztünk az ott talált idegenekkel. Vadászgép húzott el a fejünk felett, és bomba csapódott az épületnek annak a részébe, ahol épp álltunk. Mellettem az ajtó kiszakadt, s arra gondoltam, talán kijuthatunk a felszínre, ha követjük robbanás által okozott károkat. Így is tettünk, de sajnos társaim lemaradtak s már csak borzalmas halálsikolyukra emlékszem. Nem sokkal ezután nagyobb terembe értem, ahol körös-körül elektromosság cikázott a leszakadt vezetékekben. Továbbjutásomat az az apró tény gátolta, hogy előttem a padló leszakadt. Lemászni nem tudtam, így mérgemben lövöldözni kezdtem. Dühömben eltaláltam a terem közepén lévő oszlopot. Robbanás rázta meg a szobát, a fények kialudtak. Most már szabadon megérinthettem a lelógó vezetékeket, segítségükkel átmásztam a túloldalra. Már nem jártam túl messze a felszíntől, hamarjában ki is értem pár leomlott törmeléken keresztül a szabadba. Itt találkoztam először a dokival, aki szívesen csatlakozott hozzám. Szomorú tényként megemlítette, hogy át kell mennünk a mögötte lévő biztonsági ajtón, amelynek kinyitása pedig nem lesz egyszerű feladat. Balra bemásztam a szellőzőbe, s ekkor megláttam a fekete ruhásokat. Nem sejtettem, hogy mit keresnek itt, nekünk erről nem szólt senki. Tisztogatásról szó sem volt. Szerencsétlenségemre észrevettek, de sikerült még időben kimásznom a szellőzőből, és kemény tűzharcba keveredtem velük. Miután végeztem könyörtelen kötelességemmel - megvédtem az életem -, a bal oldali ajtón behívtam a dokit. Szükség is volt rá, ugyanis találtunk itt még valakit, aki igen rossz bőrben volt. Segítettünk rajta, és ő viszonozta ezt. Lángvágójával kinyitotta nekünk a nemrég látott lezárt ajtót, de sajnos ettől működésbe lépett az automata gépágyú, amely végzett mindkét társammal. Tisztán láttam, hogy a fekete ruhások nem lesznek a barátaim. Pár lépés múlva ismét összevetődtem két nehézgépfegyvert cipelő cimborámmal, akik megjegyezték, hogy az egész bázis tele van fekete ruhásokkal. Már csak ez hiányzott - gondoltam -, és kiegészítettem egyke társaságomat. A következő teremben szükség is volt minden erőnkre és ügyességünkre: ránk lőttek. Körös-körül fegyverek sortüzét s testek földre puffanását hallottam. Tudtam, itt már mindenki halott. Felfutottam a hátsó lépcsőn, és egy gomb segítségével kinyitottam a tranzitrendszer ajtaját. Lesiettem, át az alagútrendszereken, vigyázva, nehogy az áram alatt lévő sínekhez érjek. Itt lent belebotlottam pár nem kívánatos egyénbe, és komoly sebesüléseket szereztem. A közelben talált hordozható P.C.V.-vel feltöltöttem mellényem energiáját, s lassan tovább bicegtem. Újabb leomlott szoba állta utamat, ahol a keresztbe leszakadt betongerenda - és a közeli doboz - segítségével feljuthattam a szellőzőcsatornákhoz. Arra folytattam küldetésemet.

We Are Not Alone

Izgalmas jelentet fogadott, miután kinyitottam az utamat álló zsilipet.

 - Freeman! Most, rohanj! - Szólt egy hang fentről, s a fickó - aki előttem állt - beugrott a helyiség közepén található energiagömbbe. Azután eltűnt. Repkedő szörnyek lebegtek körbe a teremben, minden tudásomat latba kellett vetnem, hogy elkerüljem a szájukból pattogó lövéseket. Felugrottam a terem túloldalán ledőlt daru-szerű tárgyra, amelynek végére másztam, s - követve Freeman példáját - én is beléptem a szemközti “eltüntetős” gömbbe. Tudtam, hogy nincs más esélyem. Idegen világba kerültem, hamar rájöttem, hogy amin keresztülléptem, valamiféle teleport lehetett. Így hát keresnem kell másikat, amelynek segítségével visszajuthatok. Talán száz méterre a fejem fölött megpillantottam egy hasonlót, már csak el kellett, hogy jussak odáig. Lebegő sziklaszigeteken ugráltam fel, óvatosan, nehogy nekicsapódjak valamelyiknek. A földi gravitációnál az itteni szerencsémre jóval kisebb volt. Amikor feljutottam, levetettem magam egyenesen a teleport közepébe. Az ugrás sikerült.

Crush Depth

Örömmel vettem észre, hogy jó helyre kerültem, valószínűleg visszajutottam a bázisra. Nem sokat tétováztam, elindultam balra. Nem jutottam túl messzire, mert zárt ajtó állta el az utamat. Retinavizsgáló volt elhelyezve mellette, sejtettem, hogy szükségem lesz valakire, aki kinyitja nekem. Visszamentem, és hamarosan megtaláltam a megfelelő személyt. Kiszabadítottam szorult helyzetéből, ő pedig készséggel átengedett az ellenőrzésen. Újabb zárt ajtó fogadott, de a bal oldalon, az összetört akváriumban megtaláltam azt a sötét, zegzugos helyet, ahonnan könnyedén továbbhaladhattam. Igaz, már megint a szellőzőkön át. Nagyot kellett ugranom, hogy lejuthassak a következő kísérleti szobába. Egy berendezés állt a közepén, amelybe - más lehetőség nem lévén - besétáltam, és megnyomtam az ott talált gombot. A gép hangos lármával beindult, és elteleportált a közeli medence közepére. Gyorsan a felszínre úsztam, s miután kitörtem a fejem fölött lévő rácsot, kifújtam magam. Vörös fények kísérték utamat a következő folyosóig, ahol rengeteg arctámadó és azok mutáns áldozatai ugrottak a nyakamba. Mondanom sem kell, nem volt szerencséjük. Kicsit odébb találtam egy orvosi gépet, de meglehetősen ramatyul nézett ki, nem mertem használni. Nem úgy, mint a mellette lévő energiatöltőt. Lejjebb, a közelben talált csap segítségével kinyitottam a külső víz alatti rácsot. Tudtam, arra kell a kiutat keresnem. Kirohantam, becsobbantam a vízbe, átúsztam a rácson, majd a zsilipekkel kiengedtem magam. A következő terem is izzasztó volt: ha nem akartam áramütést szenvedni, valamit ki kellett találnom. Lelőttem a szemközti kapcsolótáblát, így áramtalanítottam a helyiséget. Szuper - gondoltam -, de nem jutott túl sok időm az örvendezésre. Majdnem két méter magas idegen lény rontott rám, amint átléptem a küszöböt. Én voltam gyorsabb, hiába volt a szörny minden szívóssága, könnyedén végeztem vele. Elektromos fegyverét felvettem, hiszen neki már úgysem lesz rá szüksége. Hosszú üvegfolyosó kísérte tovább utamat, ahol óriási, bálnaszerű lények úszkáltak körülöttem. Még sosem láttam ehhez foghatót. Valószínűleg kísérleti egyedek voltak, akiket itt tenyésztettek ki. Igazából a válasz nem is érdekelt, csak az, hogy élve kikerüljek innen. Nem sokkal ezután rövid utazást ejtettem - ismét - az idegen világba, s onnan vissza. Egyenesen nem tudtam továbbmenni - az újabb zárt ajtó miatt -, így hát lent kiúsztam egyenesen a halak közé. Óvatosan felfelé vettem az irányt, ahonnan elértem a csatornarendszert.

Vicarious Reality

Bőrig ázva, óvatosan kimásztam a csatornából. Örültem, hogy a halaknak ma este nem volt étvágyuk, és nem engem szántak vacsorájuknak. Alig tettem pár lépést előre, amikor egy hátam mögül érkező váratlan robbanás ereje a földre taszított. Szerencsére kisebb karcolásokkal megúsztam, de szomorúan vettem észre, hogy a bejárat, ahonnan érkeztem, beomlott. A táblán, amely a falon volt, ez a felirat állt: „Idegen megfigyelési terület”. A hideg futkosott a hátamon, vajon mivel fogok találkozni itt a közeljövőben. Szemben zárt ajtó állta utamat, így hát a közeli lifttel kellett továbbhaladnom. Hamarosan rájöttem, miért nevezik ezt a környéket megfigyelési területnek, ugyanis az egyik otthonosan berendezett üvegkupola mögött szörnyek hadával kellett felvennem a harcot. Miután végeztem a legnagyobbal is - ami bevallom, igencsak megizzasztott -, a kupola belső részén található ajtón keresztül folytattam utamat. Rövid, izgalmas barangolás után újabb területre érkeztem, melyet a táblák Idegentárolónak neveztek. A balra található lift segítségével akartam folytatni utamat, de mivel nem működött, ki kellett másznom a tetejére. A szervizlétrán felkapaszkodtam, és ügyes ugrással feljutottam valamiféle üvegfolyosós helyiségbe. Felhívtam a liftet, amely szerencsére üzemképes volt. A környék szokatlanul csendes volt, ami még inkább kiélezte reflexeimet. Minden pillanatban fel voltam készülve újabb idegen támadásokra, de ez a csend még nekem is sok volt. Félelmeim nem lehetnek úrrá rajtam - gondoltam -, megmarkoltam gépfegyverem, és csak rohantam, amíg a lábam bírta. Magasan jártam, amikor megpillantottam három-négy szörnyet, melyek az alattam elterülő etetőben legelésztek. Megdobáltam őket gránátokkal, és miután „rendet” tettem, lekúsztam közéjük. Rövid séta után a videoszobába jutottam, ahol valamelyik furcsa tudós fickó holo-üzenetét végighallgatva friss információkhoz jutottam. Ezek szerint sikerült kifejleszteniük egy furcsa csápos valamit, amelyet a kezünkre húzva kell használni. Fújj. Gusztustalan, de nem volt mit tennem, a továbbjutáshoz hamarosan szükség volt a használatára (1-es gomb). Sajnos a nyelve csak idegen anyagon tapadt meg, de abból volt elég körbe a falakon. Egyszóval Tarzant megszégyenítő lendülettel átrepültem a szemközti pallóra, ahonnan a jobb oldali ajtón továbbrohantam. Amint beléptem, lelassítottam lépteimet. A plafonról lelógó csápok nem voltak valami bizalomgerjesztők, igyekeztem nem hozzájuk érni. Hármas megfigyelési terület. Legalább is ez volt kiírva, de őszintén szólva már alig vártam, hogy végre kijuthassak innen. Nem repestem az örömtől, amikor ez végre sikerült. Hatalmas csarnokba érkeztem, ahol - mint valami furcsa virág - a föld alól kikandikáló gigantikus méretű karmok próbálták halálos csapásaikkal kiverni belőlem a lelket. Szerencsére mindig volt pont annyi hely, hogy elférjek közöttük. Így sikerült ép bőrrel megúsznom azt is, amikor a „kézi-csáp” segítségével felmásztam a tetőre. Bekúsztam az itt talált szellőzőbe, és jobbra vettem az irányt. Amint kijutottam a szűk átjáróból, rádióüzenet fogadott. Az adást nem lehetett tisztán kivenni, csak azt tudtam, hogy valaki segítségre szorul. Utolsó szavaival valamiféle óriási csápos lényt emlegettet, amikor a rádió hirtelen elhallgatott. Lekapcsoltam a ventilátorokat, s azokon keresztül másztam tovább, hátha sikerül kiderítenem, mi történhetett.

Pit Worm’s Nest

Az ajtó kinyílt, a táblán pedig ez a felirat állt: „Waste Station 01”. Bajtársaim holtestei hevertek mindenütt. Már nem emlékszem, hogy a látvány vagy a szagok voltak-e rám rosszabb hatással, de a gyomrom felkavarodott. Kitántorogtam, szinte beestem a következő ajtón. Amit pedig itt pillantottam meg, attól még a lélegzetem is elakadt. Hatalmas gusztustalan lény, amely leginkább a hernyóra hasonlított. Óriási sárga szeme vakító zöld fénynyalábokat lőtt, amelyek mindent elégettek, ami az útjukba került. Amint visszanyertem a lélekjelenlétemet, visszaugrottam a szobába, mielőtt észrevett volna. Óvatosan kikukucskáltam, és felmértem a helyzetem. A szemközi átjárón kellett volna továbbmennem, de a hidat nem tudtam kiengedni a szörny miatt. El kellett, hogy távolítsam onnan. Ekkor megpillantottam a savbeengedő nyílásokat, amelyek a terem oldalán helyezkedtek el. Már csak ki kellett, hogy nyissam a csapot, csak azt nem tudtam, hogy hol keressem a kapcsolót. Átfutottam a szörny előtt, amely csak későn vett észre. Leugrottam az alsó szintre, befutottam a halált lövellő energianyaláb elől a vezérlőszobába. A dobozok mögött megtaláltam az átjárót a kapcsolóterembe. Sajnos hamar rájöttem, hogy ahhoz, hogy be tudjam indítani szelepeket, üzembe kell állítanom a Gearbox és Valve rendszereket. A „Waste Station 02”-es ajtó mögött találtam meg a Gearbox, a hármas mögött pedig a Valve kapcsolókat. A beizzításuk nem volt kalandmentes, de szerencsére sikerült. Kétszer majdnem megfulladtam, egyszer majdnem elégtem, de azért nem panaszkodtam, hiszen tudtam, hamarosan bosszút állhatok hallott bajtársaimon. A hármas ajtó mögött bekapcsoltam a gőzelszívót is, hogy a mérges gázok velem ne végezzenek. Miután láttam, hogy mindkét lámpa világít, rátenyereltem a gombra, és ekkor a szörny hatalmas sikítások közepette elolvadt. Mosoly futott végig az arcomon, tudtam, hogy a hídvezérlő kapcsoló most már biztosan működni fog. Valóban így is történt, és a palló segítségével átfutottam az idegen füstölgő maradványai felett.

Foxtrot Uniform

Már azt hittem, kifújhatom magam pár pillanatra, de sajnos ismét tévedtem. Rövid séta, és csápkezem segítségével hamarosan kijutottam a szabadba, ahol teherautót pillantottam meg. Fekete ruhások ugrottak le róla, felém vették az irányt. Már nem volt időm elbújni, de szerencsére én voltam a gyorsabb, és végeztem velük, mielőtt ők tehették volna ugyanezt velem. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a közelben talált M-60-as gépágyú nagy segítségemre volt ebben. Leszedtem a géppuskafészek mögötti embert, mielőtt még tüzet nyithatott volna rám, s arra folytattam utamat. Körös-körül gyilkos kommandósok leselkedtek rám a lőtornyokból, azt remélték, nem veszem őket észre. Tévedtek, életükben utoljára. Átmásztam a barikádszerű összetákolt konténereken, s a közeli földön lévő kis alagúton át bekúsztam a szomszédos épületbe. Itt találkoztam három cimborámmal, akik felvilágosítottak, hogy nem mernek a szabadba kisétálni, mert mesterlövészek portyáznak a területen. Kilopakodtam, végeztem az egyikkel, és röviddel ezután - a fegyverét kézbe véve - a többi alattomos gyilkossal is. Most már szabad a pálya - szóltam újonctársaimnak -, és együtt folytattuk utunkat. Nagy gondban voltunk, nem használhattuk fegyvereinket, ugyanis rengeteg robbanószert halmoztak fel a környéken. Egyetlen lövés, és mindennek azonnal vége lett volna. Amint bejutottunk a közeli hangárba, lövések zaja ébresztett fel mindannyiunkat. Szerencsére nem ránk tüzeltek, úgy látszott, hogy a fekete ruhásoknak is meggyűlik a bajuk az idegenekkel. Mindössze csak egy pillanatra nem figyeltem, s ez elég volt ahhoz, hogy elveszítsem azokat, akiket mindvégig igyekeztem megvédeni. Társaim bátran, harc közben estek el. Nekem sikerült elmenekülnöm, és a baloldalamon található létrán sötét csatornarendszerbe kúsztam le. Bekapcsoltam az éjjellátó berendezésemet, de - mondanom sem kell - nem voltam egészen nyugodt. Félelmem nem volt alaptalan, ugyanis minden oldaljáratban lilás színű elektromosságot köpködő szörnyek vártak rám. Testükön robbantottam át az utat, gyorsan keresztülverekedtem magam rajtuk. A fény felé indultam, és pár lépés után kijutottam egy enyhén világosabb terembe, ahol pár mumus igencsak megizzasztott. Nem is tudom, ha nem zártam volta rájuk mindkét ajtót, talán még most is folyamatosan özönlöttek volna felém (legalább is csak addig, amíg a lőszerem kitart). Itt belebotlottam pár rosszarcú fenevadba, akik nem tudtam utánam jönni a szűk kijáraton, ezt kihasználva telepumpáltam őket ólommal. Bár sötét volt, mégsem tartott túl sokáig, mire sikerült kivergődnöm a hideg csatornákból. Két katonatársam segített kimászni, gyorsan kivágták a fejem fölül a rácsot, szabad utat engedve nekem. Ismét konténerek között kellett továbbjutni, de szerencsére már nem voltam egyedül. Őszintén szólva el is kélt a segítség, csak közös erővel sikerült átverekednünk magunkat a szép számban felbukkanó szörnyek hadán. Felpakoltunk pár adag lőszert és egészségügyi csomagot, melyeket az egyik sötét raktárban találtunk, és kimentünk a szabadba. A hídon lévő hatalmas lény - amely fogadott minket - nem volt valami bizalomgerjesztő, ezért nem is mentem a közelébe. Inkább balra leugrottam vízbe, és a csápom segítségével kimásztam a túloldalon. Lenyomtam a detonátor kapcsolóját, amitől az egész gát felrobbant - a szörny is -, új utat engedve számomra. Bemásztam a robbanás helyén tátongó kráterbe, s a vízzel együtt kiúsztam.

The Package

Amint partot értem, belebotlottam két fegyveres társamba. Kellemes társaságnak ígérkeztek, de rövidesen az esztelen rohanás nekik is a halálukat okozta. Most már óvatosabb leszek én is - gondoltam -, finom léptekkel igyekeztem előre. A távolban, az egyik ágyú mögött megpillantottam újabb áldozatomat. Nem hagyhattam, hogy péppé tüzeljen, mesterlövész puskámmal egy épület romja mögül leszedtem. Még így is sikerült neki eleresztenie pár nagyobb pukkanást, de megúsztam épp bőrrel a hadakozást. Leereszkedtem a romok közé, hogy felszedjem azt a pár töltényt, amelyet megpillantottam. Úgy tűnt, hogy a frissen megjelent szörnyek teljesen bekerítettek, csapdába kerültem, de az M-60-asom most sem hagyott cserben. Felmásztam, a jobb oldali falon lévő ajtón belopakodtam. Az itt talált rádión közölték, hogy kinyitották a bunker ajtaját, de ha el akarom még időben érni, nem árt, ha sietek. Átrohantam, s gyorsan beugrottam a csövek mögé, ahonnan a lépcsőfeljáróhoz jutottam. Leszedtem az életemre törő fegyvereseket, kimásztam a tetőre, s az ágyú segítségével nyitottam újabb kijáratot egyenesen a kerítésen át, balra. Nem volt szerencséje annak a pár idegennek se, akiket eközben megpillantottam. Azzal a tűzerővel még ők sem vehették fel a harcot. Amint az udvar biztonságosnak tűnt, visszamásztam, s bementem azon az ajtón, amelyet szabaddá lőttem. Helikopter rotorjának hangja ütötte meg a fülem, siettem, hátha segítség érkezett. Tévedtem, mert tüzet nyitottak rám. Én sem voltam rest, a vállamról lecsatoltam a rakétavetőt, s használtam. A gép lángolva a földbe csapódott, odasiettem, de már nem találtam túlélőket. Ők keresték maguknak a bajt… Felkapaszkodtam a tetőre, leereszkedtem a túloldalon, és a félredőlt teherautóból kiszedtem az energiacellákat. Balra megpillantottam egy létrát, arra folytattam küldetésemet. Fent a tetőn, kéményeken és szellőzőkön keresztül át tudtam ugrani a közeli épületre. A ház túloldalán lejöttem, bemásztam a félig leengedett zsilipen, egyenesen az elektromos rendszer kapcsolójáig. Áramtalanítottam, s visszamentem a létrán át a tetőre. Most már biztonságosan át tudtam kapaszkodni az elektromos vezetéken, így is tettem. Bemásztam - a fent található - szellőzőkön át a parkolóházba, ahol összefutottam pár ellenséges figurával, akik nem értek rá velem foglalkozni. Hirtelen azt sem tudtam, hogy kire tüzeljek: a szörnyekre vagy rájuk, de inkább magukra hagytam őket. Amint tiszta lett a terep, előbújtam. A fejem fölött biztonsági őrre lettem figyelmes, amint fedezéket keresve kuporog a szellőzőben. Felmásztam hozzá a Jeep tetejéről, és rövid beszélgetés után elmondta, hogy a katonák valamiféle bombát akarnak robbantani, amely nagy valószínűséggel nukleáris töltetű. Nem hagyhattam, hogy minden maguk után hagyott bizonyítékot és nyomot eltüntessenek. Rövid idő elteltével meg is találtam őket, amint éppen a bombát élesítették, sikerült is megakadályoznom tervüket. Legalább is azt hittem, de sajnos hamar rájöttem, hogy minden hiába volt, ugyanis valami öltönyös fickó ismét bekapcsolta a szerkezetet. Tudtam, már nincs túl sok időm hátra…

World’s Collages

Nyomtam a gépágyú ravaszát, ahogy csak bírtam. A fekete ruhások csak hullottak, mint a legyek. Közben vigyáztam, hogy a mozgó ládák nehogy agyonpasszírozzanak. Óvatosan megkerültem mindet, de a futószalagon majdnem otthagytam a fogam. A teherlifttel felmentem a felsőbb raktárhelyiségbe, ahol a pár lengedező doboz tetején egyensúlyozva sikerült átugranom a nagy piros színű konténerre. Itt egy rövid ideig meglapultam, és megvártam, amíg a csatazaj - amely odalentről hallatszott - megszűnik. Leugrottam, s végeztem a maradék szörnnyel. Valami készülőben volt, éreztem a levegőben. Ebben a hitben az a biztonsági őr is megerősített, akivel nem messze innen találkoztam. Megmutatta a lőszerkészletét, s azt ajánlotta, hogy pakoljak fel, amennyit csak elbírok, mert hamarosan szükségem lesz rá. Beszálltam a szemközti oldalon lévő liftbe, és megnyomtam a lefelé gombot.